Az asztal másik oldalán

Tegnap két állásinterjún is voltam. Ám most egyáltalán nem izgultam – mint általában -, nem rágtam tövig a körmöm. Nem gondolkoztam azon, hogy elég elegáns-e a megjelenésem, vagy túlöltöztem a dolgot. Na igen, mert most az asztal másik oldalán ültem.

Munkatársakat keresünk a szerkesztőségbe és jelentkeztek is néhányan. Én pedig lehetőséget kaptam, hogy ott legyek az interjúkon, megfigyelőként. Furcsa érzés volt látni, hogy aki velem szemben ül, mennyire kényelmetlenül érzi magát a szituációban, persze ezt próbálja leplezni. Mosolyog és reménykedik, hogy nem fog túl sokáig tartani. Érdekes tapasztalatszerzési lehetőség volt ez nekem, és remélhetőleg lesz még ilyesmire lehetőségem.

Az meg aztán tényleg a hab volt a tortán, hogy a konkrét napi feladatainkról én beszélhettem az interjúalanyoknak és még kérdezhettem is tőlük. Sokkal jobban tetszett ez a felállás, mint amikor én jöttem állásinterjúra három hónappal ezelőtt. Azóta tényleg sikerült beilleszkednem, jól érzem magam az irodában, a kollégáim között.

A következő lépés pedig az új munkatársak betanítása lesz, mivel ez az én feladatom jelenleg. Nagyon várom már, mert emlékszem, hogy mennyire idegen volt ez az egész nekem az első időkben. Most meg már nagyon otthonosan mozgok itt. Kíváncsi vagyok, hogy nekem is sikerül-e az újakat úgy és olyan könnyen „beszoktatnom", mint anno a főszerkesztőnknek engem. Kihívásként fogom fel és megígérem, hogy szívvel-lélekkel csinálom majd.

Szóval, kedves leendő új kollégák, nem lesz itt semmi baj, ha rajtam múlik. Az elején biztosan Nektek is furcsa lesz, mert nagyon sok mindenre kell odafigyelni, de majd szépen, lassan megszokjátok. Sőt, azt hiszem, szeretni is fogjátok! Én itt leszek, és segítek, amiben csak tudok.