Életösztön helyett ösztönélet?!

Aki ismer engem, az tudja, hogy nem szeretem a madarakat. De ma reggel mégis egy feketerigó volt az, ami megragadta a figyelmemet és elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy mi, emberek mennyire is figyelünk oda magunkra és másokra.

Ez az ominózus rigó talált egy kis összegyűlt esővizet és kihasználta a lehetőséget: hosszú perceken keresztül fürdött, tisztogatta a tollait. Majd a közeli kerítésre felszállva alaposan megtörölte a csőrét, eligazgatta a tollait és kecsesen tovalibbent. Én csak néztem és eszembe jutott, hogy ez csak egy buta kis állat, de mégis milyen jól működnek az ösztönei. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi lenne, ha mi is ennyire odafigyelnénk magunkra. Nem feltétlenül a tisztálkodásra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem figyelünk a környezetünkre, szemetelünk, károsítjuk a levegőt, a vizet, nem védjük a növényeket, és még sorolhatnám.

Persze, a jól bevett érv itt is működik: de hát mit tehetek én egyedül, ha senki más nem hajlandó változtatni?! Én ezt nem tudom elfogadni. Ha mindannyian csak egy kicsit alakítanánk az életünkön, ha mondjuk csak szelektíven gyűjtenénk a hulladékot, vagy ha egyszerűen nem dobnánk el a szemetet az utcán, máris jobb lenne ez a világ. Vagy legalábbis sokkal élhetőbb. Mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy vigyázzon a bolygónkra, csak élni kell vele. Elég szegény Földnek az is, ami tőlünk függetlenül, vagy majdnem függetlenül megtörténik. Gondoljunk a Japánban történtekre, a földrengésekre, az árvizekre, vagy a vulkánkitörésekre. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy az élet nem egy sci-fi, nincs másik élhető bolygó jelenleg, ezt az egyet kellene megóvni!

Emellett van még egy - általam nagyon lényegesnek tartott - dolog: egymásra sem figyelünk. Ismét csak az állatvilágot érdemes megfigyelni. Nincs egyetlen faj sem az emberen kívül, amelynek a tagjai csak úgy, hobbiból gyilkolásznák egymást. Hiszek az élet sérthetetlenségében, hiszek abban, hogy senkinek nincs joga elvenni valaki mástól a létezéshez való jogát. És mégis nap mint nap megtörténik. Háborúk dúlnak, lövöldözések és késelések vannak. És mindezt miért? Anyagi javakért! Hát gondolkozzunk már el azon, hogy megéri-e! Komolyan fontosabb lehet bármi az életnél? Olyannyira fontosabb, hogy még ölni is képesek vagyunk érte?

Egy kicsit meg kéne állnunk a napi rohanásban és észrevenni az élet apró szépségeit. Meg kellene becsülnünk egymást, mosolyognunk kellene egymásra, ahelyett, hogy a nagy rohanásban fellökjük azt, aki elénk kerül. Hagynunk kellene, hogy a természetes ösztöneink uralkodjanak, mégpedig azok, amelyek saját magunk és fajunk megóvás érdekében alakultak ki jóval a szervezett társadalmak megjelenése előtt.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy madártól is tanulni fogok valamit. És lám csak, mégis megtörtént. Vagy legalábbis az biztos, hogy elindított bennem egy folyamatot, és bár eddig is igyekeztem a fentebb leírt intelmeket betartani, de most azt hiszem, még jobban oda fogok figyelni ezekre dolgokra. Jó lenne, ha mindannyian megpróbálnánk és akkor talán egy olyan világban élhetnénk, amelyben lehet és érdemes mosolyogni a szembejövő vadidegenekre is.